Tasi Mónika: A fotóművészet határai

Megnyitása óta, a fotózás legjelesebb hazai és külföldi képviselői jutnak bemutatkozási lehetőséghez a Mű-Terem Galériában. Idén augusztusban Csoport-kép címmel, a Debrecenben élő hivatásos fotóművészek munkáiból rendeztek reprezentatív csoportos tárlatot. A cím nem a tárlaton szereplő művek esztétikai korlátaira utal, hanem arra, hogy a válogatás egy bizonyos, jól körülhatárolható közösséget reprezentál: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete fotótagozatának, illetve a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai szerepelhetnek a tárlaton."Csoport-kép". A jól megválasztott címek szemet szúróak, arra ingerelnek, hogy térítődjem el a célom eredeti irányától, hagyjam ott a sétálóutcát, és forduljak be a kapualjba, mert ott kínálnak nekem valami agycsiklandó csemegét: keltsék fel a figyelmemet, sejtessék a nekem szánt lényeget. Az alkotók címválasztása nem egészen ilyen. Ha már az utca emberével való incselkedésről le is mondanak, a tartalmat illetően árulhattak volna el többet: 'Pillanatkép egy csoportról, Csoport - pillanat', vagy ehhez hasonló. Érdemes kihasználni a címben rejlő szellemi marketinglehetőségeket. A kiállítás megnyitók - mint társasági események - kínos, merev protokolleleme az átadás (megnyitóbeszéd). A pillanat érzékletessé tétele érdekében, az alkalomhoz 'legjobban illő', tehát a legbeavatottabb (autentikus) személy megtalálása kulcskérdés, hiszen általa ismerjük meg a helyzetet, amibe csöppentünk; a kiállítás apropóját, a megmutatkozó művészeket - az alkotói tér és idő tengelyén. Az átadó személy ismerteti és értékeli az aktuális műveket; "beavat", és egyfajta kódrendszert kínál a nézőnek az elinduláshoz. Magvas esetben. Erre a feladatra, nem mindenki alkalmas. Ha nem, akkor egyéb megközelítéseket keres. Boros György, a nyíregyházi pályatárs ez utóbbiak sorába tartozik. Akkor ismerkedett meg a debreceniekkel, amikor azok - ifjan - a hazai fotóművészet megújulásának frontemberei voltak: példaképek a 'szomszédvár' útkereső fiataljai szemében. Retrospektív monológja mentes volt a tárgyszerűségtől, ám különös fénytörésbe helyezte azt, amit balettben legutóbb a Csokonai Színház együttese kísérelt meg: eltáncoltatta nyelvén Az idő állandóságát.Ami fontos: a tartalom, a lényeg, a karizma. Döntően ez határozza meg egy kiállítás minőségét, szabja meg a fazonját. Az itt egybegyűjtött alkotások, zömmel abba a "művészi fotó" kategóriába tartoznak, amelyben a fotó - a fotográfus hangulatának, érzéseinek, látásmódjának képi formában történő kivetülése - művészi identitást jelent. Andics Árpád munkái, melyek a nagykereki Bocskai kiállításról készültek; nem illenek ebbe a kategóriába, nem nevezhetőek műalkotásoknak, még akkor sem, ha mívességük valamelyes invencióval párosul.Ma már, a fotóművészet határai - éppúgy, mint a képzőművészet esetében - kitágultak. A hagyományos műfajok mellett megjelenik egy sokkal elvontabb, absztrakt műfaj is, mely a képzelet és a fantázia szárnyalásának eredményeként jön létre. Az így készült művek - fotók - igen nagy problémát okoznak a szemlélőnek. Zavarban van, mert nem tudja eldönteni, hogy fotót lát-e, vagy festményt. Horváth István alkotásainál épp ez a gond: számomra az alig érthető, az inkább megfejthetetlen kategóriájába tartoznak: nem sugároznak felém befogadói ihletet. Szabó Antónia Újraszülő c. műve képvers, melyben ötvöződik a fotó, a vers és a grafika. Képeinek szimbolikus jelentéstartalmuk is van (fa, ló, pillangó, tükör motívumok). Seres Géza többre vágyott a szimpla városábrázolásnál. Azegyes részletek kiemelésével, a vonalak, formák nyomatékosításával, a camera obscura (objektív nélküli fényképezés, lyukkamerának is hívják) és a kalotípia (régi nemes eljárás, nedves, üveglemezes technika) alkalmazásával új, "alternatív" Debrecen jelenik meg előttünk, monokróm színvilággal. Érdekes volt újra felfedezni a már jól ismert épületeket. A montázstechnikával és a színezéssel szintén megváltozik a kép jelentéstartalma. Az egyértelműség, az érthetőség, az ő esetében is megkérdőjeleződhet. Vencsellei István a "montázstechnika atyja". Fekete-fehér fotói, a Hortobágyi gulagról, külön csoportot képeznek a kiállításon. Nem aktuálisak, de dokumentálják egy kor szomorú eseményét. Oláh Tibor témáit a népművészetből meríti, színezéssel próbálja maivá, "élővé" tenni a múltat. Néhány fotóművész a klasszikus fotózás vonalát követi. Máthé András Kocsma-hangulatok c. sorozata egységes, nemcsak témájában, megjelenési formájában (hármas tagolás), hanem látásmódjában is. Fontos a hangulat, a pillanatnyi érzés, és az ahhoz kapcsolható színvilág (pl. a Havanna c. képhez a vörös és a narancssárga színek társulnak). Mindezek mellett ugyanolyan dominánsak fotóin a vonalak, a formák és a fény szerepe. H. Csongrádi Márta színes képei egyszerűen csak tájképek. Oravecz Attila egy klasszikus műfajlényhez, az akthoz fordul. Az ő alkotásai is egységet, harmóniát sugároznak. A camera obscurával és a fényfelrakó technikával készített képein a vonalak - ívek -, a formák és a fények - gyertyák - együttesen széppé varázsolják a női testet, idillikussá teszik a pillanatot. Katona Bálint, szintén az aktfotózást választotta, színezéssel újítva azt.A fotóművészet határait az új technikai eljárásokkal, "trükkökkel" és műfajokkal a művészek tovább feszegetik. Kérdés az, van-e végső határ; jó-e, ha a fotó már nem csupán fotó többé. A képzőművészetben egy új tendencia figyelhető meg, mely a leegyszerűsített formákra, az alapvető kifejezőeszközökre - a vonalra, a foltra - és az erőteljes színhasználatra épül. Talán a fotóművészet is visszatér egykor az "eredeti útra". Majd, amikor már minden lehetőséget felfedezett, megismert és felhasznált; kihasznált, kimerített és megunt. Unva, újul a világ!