Antall István: Vattába csomagolja a tájat az ősz

Csomagolnánk a világot mi is költészetbe, ha hagyná magát. Csiszolnánk sarkait, rontanánk éleit, űznénk árnyékait, s hazudnánk szerelmet bele, hátha lakhatóbb lenne az egész. S a kegyes hazugságok városában bolyongva oly jó az ébrenlét álma, a szerelem csöndes mákonya. Az a fajta, tablettában nem kapható, por alakban sem ismert métely, melyet nem old a víz, sem semmilyen folyadék sem, s mégis újból s újból mámorral áld és mámorral ver meg. Amely aggastyánként is újból kamasszá tesz. Kimondani sem merjük, mert hozzá nemcsak érzések kellenek, nemcsak vágyak kellenek, de bátorság is. Vagy inkább vakmerőség. S mint tudjuk, a szerelemhez iazán a serdülők lelkiállapota, vak bizakodása, előítéletet nem ismerő, mindent elsöprő vadsága való... Szegény ember az, kiből túl korán kihull a vágy. Ki csikófogaival együtt elhullatja eszeveszett vágtatásainak izzadtságcsepjeit, s vénségére már bolond sem mer lenni. A józanságtól óvjon minket az Isten... Emigyen irigylésre méltó Oravecz Attila barátunk. Irigylésre méltó, hogy szerelmes természetének megőrzésére szánta el magát. Lepkegyűjteményt készítve, kipreparálva minden színt, szárnyat, hímport, hogy olyan legyen, mint az élő. Olyan legyen, mint a valódi, vagy valamivel még annál is olyanabb. Csak látszólag engedelmes eszköze e halálosan komoly játéknak a fotográfia. Mert kiszámíthatatlanul mozog az anyag, lüktet a vér a testben, csillan a fény, mozog a vegyszer, s a hívófélbe, a fixírbe belefulladhat a képi költészet. S akkor még ott van a látvány. A pőre test. Körötte por, hulló levél, agyag és sár, szoborrá dermedt fa, mirelit drapéria. Közhelyek tára a világ. "Csakhogy aki aktot nem fest, az hülye" - egyszerűsítette a festészet törtjeit Modigliani. S a közös nevező, az emberi test nem korrodál. Nem pusztítja a pornográfia, nem rontja film, nem emészti videó, nem öli, csak torzítja a vegyi anyagok hada, s a fura ízlés nevében emberi tenyészet... Nem romlik az, ami percenként, pillanatonként pusztul? Nem hal meg a test? Nincsenek romos emberi vonások, formák? Hát nem emészt el minket maga a Föld? Dehogynem! Csakhogy itt maradunk a képeken. Itt maradunk a figyelő ember jóvoltából. Itt élünk tovább holtunk után is néhány száz négyzetméteren, vásznak négyzetcentiméterein. A fényképész a legnehezebb dolgot választotta. Közhelyekből, képi közhelyekből épít katedrálist. Fotózza az ezerszer fotózott aktot, fotózza a női testet, emeli szimbólummá, csomagolja lágy költészetbe a darabos valóságot. Előveszi, megrendezi, rögzíti azt, amit már ezerszer láttunk. Előveszi, megrendezi, és újból és újból megfigyeli, s újból rögzíti a legkisebb rész-szépség megrendítő újdonságáért. Mert művészünk is a kor Kolumbusza. Úgy kél új kalandra, hogy ki sem mozdul a fotóművészet látszólag zárt, s a végletekig meghatározott világából. És mégsem egy tiszta laboratóriumi kísérlet nála a képi csevegés. A hatvanas-hetvenes években kibontakozó kísérletező magyar fotómuvészet technikai bravúrjai itt már idézőjelek. Aki komolyan veszi őket, csatlakozik. Aki észreveszi a szépség átváltozásait, a lágy formák mélyhűtött kékjét, a rozsda ősz enyészetét, a mozgásban föloldódó formákat, az tudja: az összegzés elkezdődött.A kiállító katedrálisának tetőszintje már áll. A fiatal fácska zöldje már kitűzve tüntet.A zárókövek faragása, az ácsok kopácsolása kész művet, megoldott feladatot, lezárt sorozatot ígér. Ami után új utakra szánja majd el - bizonyára - magát a művész. Meg nem vakíthatja ma már a zsarnok megrendelő, az építtető, a mecénás. Látó szemmel kell új utakat keresnie, s bizonyára talál is.